4. rész

Sziasztok! Sajnos mostanában túl sok volt a programom, írni se nagyon tudtam, de most mindent sikerült pótolnom, így itt is van a következő rész. Nem is mondok semmit, csak annyit, hogy jó olvasást! :)

               Love, Lora

Két napig tök jól megvoltam otthon. Elmentem futni reggel, ahogy néha szoktam, beszéltem Susannal, de persze külön kerülve a fiúk témát. Azóta még csak nem is beszéltem velük. Ők sem kerestek, és én se őket. És jól megvoltam. Mármint persze csak két napot beszéltem velük, de eléggé a szívemhez nőttek. Na, de az élet csalódásokból és fájdalomból áll, túl kell tennünk magunk mindezen. Persze már haragudtam magamra, amiért ilyen dolog miatt kiakadtam. Talán, esetleg meg lehetett volna fontolnom az odaköltözést. Sajnos, már teljesen lényegtelen.

Épp a parkban sétálgattam lehajtott fejjel, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha valakitől tanácsot kérhetnék. Valaki, aki azt mondja, hogy majd kialakul. Egy anyára lenne szükségem. A sajátomra, akit már soha többet nem láthatok. Küzdöttem az ellen, hogy a könnyek elhomályosítsák a szememet, rég nem sírtam már. Most se fogok. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy elegánsan nekimentem egy napszemüveges, kapucnis fiúnak.

- Ne haragudj – szóltam majdnem elesve, de aztán visszanyertem az egyensúlyom.

- Semmi baj – vigyorgott rám, a hangját szinte rögtön felismertem.

- Niall? – kérdeztem halkan, meglepetten.

- Igen, de most menjünk egy csendesebb helyre – húzott arrébb egy sötétített ablakú kocsiig, amiben egy sofőr is ült.

- Indulhatunk? – kérdezte a szöszitől, mire az levéve a kapucnit és a szemüveget bólintott. Lassan indultunk el, de valahogy nem igazán akartam megtörni a békés csendet.

- És mi van veled? – tette fel a kérdést kedvesen.

- Megvagyok – bólintottam kurtán.

- Nagyon haragszol ránk, Lora? – kérdezte szomorúan, szemei pedig elképesztő kékséggel csillogtak. Ahogy elnéztem, azon kezdtem el gondolkodni, hogy Susannal mennyire összeillenének, de aztán a kérdésre koncentráltam.

- Nem, nem haragszok – ráztam meg a fejem. – Szerintem sokkal inkább nektek kéne haragudni rám – pillantottam félre.

- Dehogy is! – kiáltott fel. – Egész végig azon gondolkodtunk, hogy hogyan tudnánk elérni téged, de Susan azt mondta, hogy inkább hagyjunk, míg átgondolsz mindent – magyarázta. – Így nem kerestünk, nem hívtunk – mondta végül.

- Értem – biccentettem.

- Úúú, van kedved meglepni a fiúkat? – kérdezte felcsillanó szemmel, mire csak bólintottam. Éljenek az izgalmak! Hamar odaértünk a házukhoz, így Niall előre ment, hogy takarjon engem.

- Fiúúk! – kiáltotta el magát. A ház különböző pontjáról hallhattunk trappolást, míg végül megjelentek a srácok, de engem még nem vettek észre.

- Mi újság, Horan? – kérdezte vidáman.

- Semmi. Feléd, Styles? – kérdezte ő is.

- Halljátok, tudjátok ti, hogy kivel beszélgetnék most szívesen? – kérdezte Liam.

- Lorával? – kérdezte Louis, mire egy bólintást kapott. - Úgy hiányzik – mondta szomorúan.

- Nekem is te, Louis – léptem ki Niall háta mögül, mire négy elkerekedett szempárral találtam szembe magam.

- Lora! – ugrott a nyakamba Harry boldogan.

- Én is örülök neked, Harry – veregettem meg a vállát zavartan. Majd természetesen Liamet és Louist is megöleltem. Viszont Zaynnél megtorpantam.

- Zayn – biccentettem hűvösen. Elkaptam a szomorú tekintetét, majd a nappali felé indultunk.

- Légyszi ne haragudj – kért. – Tudom, hogy nagyon tapintatlan voltam – mondta szomorúan. Én csak hangosan felsóhajtottam, majd megveregettem a vállát.

- Figyelj, utálok a múltamról beszélni, és azt szintén, mikor emlékeztetnek rá, hogy mit is vesztettem el az életemben – mondtam komolyan, mire csak bólintott. - De hé, már nem tudunk semmin se változtatni – vontam vállat. – Már nem számít – jelentettem ki, s nem is haragudtam már rá igazán. Ő halványan mosolyogva bólintott, mire mindenki helyet foglalt, ahol épp helyet talált. Én megint Louis mellé kerültem, de egyáltalán nem bántam.

- Annyira jó, hogy újra itt vagy – mosolygott Liam.

- Ahham, már nagyon hiányoztál – bólintott Louis is.

- Hohoho! Most úgy beszéltek, mintha 1000 éve ismernétek. Pedig talán két napot beszéltünk összesen – ráncoltam a szemöldököm.

- És az baj? – kérdezte Harry értetlenül – Mármint, tényleg olyan, mintha hosszú ideje ismernénk egymást. Vagyis… te minket, mi semmit se tudunk rólad, csak azt, hogy Susan a barátnőd, és, hogy most fejezted be a gimit – vont vállat.

- Mint említettem, nem szeretek a múltamról beszélni. Egyedül Susan tud rólam dolgokat, de ő se mindent – ráztam meg a fejem komolyan, s vállat vontam, mintha mindez nem lenne fontos.

- De nekünk elmondhatnád – mondta Niall biztatóan. – Mármint… mi nem adnánk tovább senkinek – csillogott a szeme.

- Persze, bennünk megbízhatsz – mosolygott Liam is.

- Azt tudom, de… nem akarom ezeket elmondani, nem vagyok ilyen téren a szavak embere. Meg amúgy is, miért érdekel titeket? – kérdeztem értetlenül.

- Most mondhatom ezt két- három nap ismeretség után, valószínűleg úgyse hiszed el, de fontos lettél nekünk. Nem csak te, Susan is. Van bennetek valami… különleges – vont vállat Louis, kék szemei gyönyörűen csillogtak. Ezt ő mondja? Ilyen hanggal, szemmel, stílussal és személyiséggel? Nem, nem akartam magamról beszélni, kiadni az érzéseimet, az a gyengeség jele. Hogy miért tettem mégis? Körbenéztem rajtuk, és tudtam, hogy bennük tényleg, igazán megbízhatok.

- 12 éves koromig olyan voltam, mint a napfény – mondták ezt sokan. Bárhova mentem, mindenkire átragadt a jókedvem, a vidámságom. Nem voltam már fiatal, tudtam az élet dolgairól, de akkoriban naivan azt gondoltam, hogy velünk úgyse történhet semmi rossz – meredtem egy pontra, felidézve mindent. – Mondhatnám, az életem tökéletes volt. Egyke voltam ugyan, de voltak jó barátaim. Barátok, akik mellettem voltak, mikor kellett, de közel sem érték el azt a bizonyos „legjobb barát” mércét. De, egy talán mégis – gondolkoztam el, de aztán megráztam a fejem, hogy rendet tegyek a gondolataim között. – Sportoltam, emiatt határozott voltam, az önbizalmam is a helyén volt, amolyan, „ami a szívemen, az a számon” típusú lány voltam – meséltem, a fiúk arcán pedig értetlenséget láttam.

- Komolyan… ilyen voltál? – lepődött meg Zayn teljesen, mire csak bólintottam.

- Mivel a hozzám legközelebb álló lány apja Amerikában kapott munkát, ők költöztek, így még utójára náluk aludtam, ha már valószínűleg sose látom őt tovább – fordult grimaszba az arcom, hisz ezután volt a legfájdalmasabb rész a mesében. – A szüleim épp jöttek volna értem, de ősz volt, az állatok épp meg voltak őrülve, így a kocsi elé kiugrott egy őz. Apa megpróbálta kikerülni, de a kocsi az árokba sodródott. Ők pedig nem élték túl a baleset – hajtottam le a fejem, a sírás a torkomat fojtogatta, de nem engedtem utat a gyengeségnek. Megéreztem Louis kezét a vállamon, mire összeszedtem magam. – A keresztanyám magához vett, de csak két hétre. Azt mondta, hogy nem kell egy nyűg se a nyakába, így beadott az árvaházba. Soha többet nem beszéltem vele többet. A család elfordult tőlem, s a magányt és a gyászt nem oszthattam meg senkivel. Magamba fordultam, s többi le se bontottam a magam köré épített erős, szilárd falakat – meredtem el újra. – Több pszhiológus is járt hozzám, de senkinek se nyíltam meg. Rájöttem, hogy az élet szar, és valószínűleg nem is lesz jobb. Mivel az árvaházban szinte meg se mukkantam, barátot értelemszerűen nem is kerestem, úgy gondoltam, jobb, ha lekötöm magam valamivel. Az ott dolgozók szerint volt némi tehetségem a zenéhez, így tanulás után mindig zenéltem – vontam vállat. – Először gitároztam, úgy gondoltam, az elég kihívás nekem. Így 13 évesen a gitározás vált a kedvenc hobbimmá – vallottam be, mire Niallnek felcsillant a szeme.

- Megértem, én is imádom – mosolyodott el halványan, mire biccentettem.

- Persze nem ismerhettem meg túl sok zenét, de mivel nem tanulhattam meg újabb dalokat, úgy döntöttem, valami mást is megtanulok – vontam vállat. – Így elkezdtem zongorázni tanulni. Természetesen sok felnőtt volt a segítségemre, így én azt is könnyen megtanultam. Majd sorra jöttek a hangszerek, de már semmi se okozott nekem nagy gondot – magyaráztam, a fiúk pedig meglepődve hallgattak, szinte itták minden szavam.

- A gimnáziumot nem úgy kezdtem, ahogy mindenki. Én nem kezdtem el már az első napon barátkozni, mint a többiek. Sőt, egész nap meg se szólaltam, a véleményemet mindenkiről megtartottam magamnak. Kezdetben senkinek se voltam szimpatikus, mert ilyen visszahúzódó voltam, de nem érdekelt. Már az elején elkezdődött kialakulni az a bizonyos hierarchia, ami mindenhol, és én a legtetejére kerültem. Fogalmam sincs, hogy miért. Mindenki barátkozni akart velem, az összes fiú meg akart magának szerezni, de én teljes mértékben ignoráltam mindenkit. Aztán egyszer csak megismerkedtem Susannel, aki pedig hozta magával a zene iránti szeretetét, így egyből szimpatikussá vált. Ő inkább énekelni tudott jól, de e mellett még dobolt is – magyaráztam.

- Általa ismerhettem meg a zenét jobban, de kikötötte, hogy muszáj meghallgatnom legalább egy számot tőletek, és akkor kell véleményt mondanom, hogy mi is a zene – ráncoltam a szemöldököm az emlékek felidézésére, a fiúk meg elvigyorodtak. – Azt hiszem, az első szám, amit tőletek hallottam, az a What Makes You Beautiful volt – bólintottam halványan elmosolyodva. – Őszintén megmondom, az egészből annyi maradt meg, hogy a tengerparton volt a klip, meg, hogy van benne egy belőtt sérójú srác, és egy göndörke – vallottam be, mire elröhögték magukat.

- Ez komoly? – nevetett Louis, mire csak bólintottam.

- De maga a zene nem maradt meg bennem igazán – vontam vállat. – Minden lassan, de biztosan alakult ki, Susan pedig annyit nyúzott, még ki nem mondtam az egyik számotokra, hogy imádom. Onnantól kezdve persze már csak egy köpésnyire volt, hogy megszeresselek titeket – fejeztem be a mesélést.

- Na, jó. Kész, vége! – pattant fel Hazza, mire mind értetlenül pillantottunk rá. – Egy ilyen valaki, mint te, nem mondhatja azt, hogy nem költözik ide! Egy csomót partiznánk, este beszélgetnénk, és még medencénk is van! – vetette be az aduászt, mire csak mosolyogva megforgattam a szemem.

- Nem, nem mondhatod, hogy nem, mert olyan választ nem fogadunk el! – állt Loui a legjobb barátja mellé, és tekintete határozott volt.

- Így van! Nem engedünk ki a házból életed végéig! – szólt közbe Zayn, mire visszafojtott vigyorral néztem rajtuk végig.

- Fiúk… - próbált közbeszólni Liam, aki leszűrte azt, amit a többiek nem.

- Igen, itt fogsz élni egész életedben! – közölte Niall is, mire Liamből kibukott.

- Már az elején sem akart tiltakozni, nyugi már – nevette el magát, mire a fiúk mind értetlenül pillantottak rám, megerősítést várva.

- Igen – bólintottam egy széles mosollyal. – De csakis akkor, hogy ha mindent elintézünk, ami szükséges ehhez az egészhez – kötöttem ki, de ők csak boldogan rábólintottak, és a nyakamba ugrottak. Én pedig már nem bántam, hogy így döntöttem.